Nem csupán a gyermekeket.

Nem csupán a családot.

Nem csupán a nemzetet.

Hanem azokat a természetes kötelékeket, amelyek emberré tesznek bennünket.

Mert hisszük, hogy vannak kapcsolatok, amelyeket nem mi találtunk ki. Nem is törvények, politikai rendszerek vagy ideológiák hozták létre, hanem az élet rendje.

Ezek a kötelékek tartották meg közösségeinket évezredeken át.

És ezek azok a kötelékek, amelyeket ma egyre több irányból érnek támadások, ezért az Elszakíthatatlan küldetése ezek megerősítése.

Az ember természetes kötelékei:

a szülő és gyermeke között;
a testvérek között;
a férj és feleség között;
a nagyszülők és unokák között;
a család és a nemzet között;
az élők és elődeik között;
az ember és szülőföldje között;
az ember és anyanyelve között;
az ember és kultúrája között;
az ember és közössége között;
valamint az ember és az élet között, annak minden szakaszában, a fogantatástól a természetes halálig.

Mert ezek együtt alkotják azt az élő hálózatot, amely megtart bennünket. Ha ezek erősek, akkor a család erős. Ha pedig a családok erősek, a nemzet is az.

Ha azonban ezek a kötelékek sorra elszakadnak, előbb-utóbb a legerősebbnek tűnő törzs is kiszárad.

Ezért neveztük el ezt a küldetést Elszakíthatatlannak.

Mert hisszük, hogy vannak kötelékek, amelyeket nem szabad elszakítani Egyetlen fa sem attól erős, hogy vastag a törzse. Attól marad életben, hogy gyökerei egészségesek, ágai összekapcsolódnak, levelei táplálják egymást, és körülötte egész élővilág működik együtt. A nemzet is egy ilyen élő rendszer. De mi történik akkor, amikor valaki nem egy fa leveleit, hanem a gyökereit támadja meg? Nem egyik napról a másikra pusztul el. Először csak kevesebb gyümölcsöt terem, aztán ritkul a lombja, majd egyszer csak mindenki azt kérdezi: „Mi történt ezzel a fával?”

Mi úgy látjuk, hogy ma pontosan ez történik a családdal, a nemzettel, a minket körülvevő, eddig sérthetetlennek hitt gyökereinkkel.

Nem egyetlen támadás éri, hanem többezer. Van, ami hatalmas, nyilvánvaló, és megosztó (ebben van a lényeg). Az orrunk alá dörgölik, először csak ünneplik, majd minket is köteleznek rá. És vannak az aprók. Olyanok, amelyeket külön-külön talán észre sem veszünk. Együtt azonban lassan feloldják mindazt, ami eddig természetes volt.

A gyermek egyre több időt tölt olyan képernyők előtt, amelyek jobban ismerik őt, mint sokszor a saját környezete. A közösségi média nem egyszerűen információt közvetít, hanem versenyez a figyelmünkért, az érzelmeinkért, a gondolkodásunkért, és befolyásolja azt.

A hírek egyre ritkábban tájékoztatnak, inkább terelnek.

A közbeszéd helyét mára átvette a gyalázkodás és az abszolút filmszínház. A parlamentből cirkusz lett.

A közösségeink helyét lassan algoritmusok veszik át.

A szomszéd helyett influenszereket ismerünk.

A nagyszülők történetei helyett tizenöt másodperces videók manipulálják gyermekeinket.

A beszélgetéseket felváltja a görgetés.

A kíváncsiságot a kattintás.

A közösséget a követőtábor.

Az oktatást a politikai aktivizmus.

Közben egyre gyakrabban azt tanítják nekünk, hogy azt keressük egymásban, amitől különbözünk.

Mi ennek az ellenkezőjében hiszünk.

Minden ember más, ez természetes. A kérdés nem az, miben különbözünk, hanem az, mivel tudjuk gazdagítani egymást. Egy közösség akkor erős, ha minden tagja megtalálja benne a helyét. Nem azért kap elismerést, mert valamiben eltér a többiektől, hanem azért, mert valamiben nélkülözhetetlenné válik számukra. Lehet kiváló matematikából, nagyszerű zenész, figyelmes barát, kitartó sportoló, remek szervező, csendes ember, aki mindig tud segíteni.

A közösség feladata nem az, hogy a különbségeinkből identitást építsen, hanem hogy segítsen mindannyiunknak megtalálni azt az ajándékot, amelyet mások javára fordíthatunk. Mert ebből születik az önbecsülés és ebből születik az erős közösség is.