Még a Hazatartók Egyesülete előtt megszületett a Szülők Szervezete. Nem csupán mint gondolat, hanem annál sokkal több: egy kidolgozott, küldetésnyilatkozattal rendelkező szervezet képe, amely arra hivatott, hogy a gyermekek érdekében valódi szerepet vállaljon az oktatással összefüggő döntésekben.

Akkoriban még úgy láttuk, hogy Magyarországon a családokat érő külső hatások jelentős részével szemben az állam biztosítja a védelmet. Az oktatás területén azonban már érezhető volt, hogy a felszín alatt olyan folyamatok indultak el, amelyekkel előbb-utóbb szembe kell néznünk.

Ezért született meg a Szülők Szervezetének terve.

Később ez a program beépült a Hazatartók Egyesületének küldetésébe. A hazatérés támogatása, a diaszpórában szerzett tapasztalatok hazahozatala és a közösségépítés került előtérbe. Bíztunk benne, hogy lesz még idő. Hogy elegendő lesz figyelmeztetni, bemutatni a nemzetközi példákat, megmutatni a külföldön már lezajlott folyamatokat, és közösen levonni belőlük a tanulságokat.

Azt reméltük, hogy a gyökerek még elég erősek.

De április 12-én azzal kellett szembesülnünk, hogy amiben bíztunk azt módszeresen rombolták le, és vissza kell térnünk az alapokhoz. Április 12-én éjszaka született meg a fejemben az ötlet, hogy a szülő szervezet akkorra nem csupán a legfontosabb, hanem annak már kiterjesztett, a teljes család, a nemzet védelmét szolgáló szervezetté kell alakulnia. Mert már senki sem fogja megtenni helyettünk, hogy kiálljon ezekért az értékekért. Nekünk, magunknak kell. A mag április 12-én éjszaka ott feküdt a tenyeremben. Egy aprócska mag, amiben benne minden nagysága, ereje, ígérete annak, amivé válhat. A családot kell védenünk. Nemcsak a gyermekeket.

A családot, mint a nemzet legalapvetőbb gyökerét. Mert ha a gyökerek sérülnek, előbb-utóbb a fa minden ága megsínyli.

Azon az éjszakán ott feküdt a tenyeremben egy apró mag. Nem valódi mag, hanem egy gondolat.

Egy aprócska mag, amiben benne minden nagysága, ereje, ígérete annak, amivé válhat. Egy közösség, egy országos hálózat, egy élő fa.

Mi a Mag népe vagyunk. Hatalmas viharokat, pusztítást, áskálódást éltünk már túl. Mert a mag mindig megmaradt. Nem számítanak a számok, nem számít semmi más, csak az, hogy meg tudjuk-e őrizni ezt a magot, mert ez mindig képes kihajtani.

Sokunk hosszú éveket élt más kertekben. Láttuk őket virágozni. Láttuk őket hervadni.

Kívülről szépek voltak. Színesek. Rendezettek. Csábítóak.

De közelről már látszott, hogy gyökereik nem táplálnak életet. Lassan elszívták mindazt, ami körülöttük még növekedni szeretett volna. Illatuk elkábított, de a növény nem táplált. Árnyékuk alatt egyre kevesebb élet maradt. Mi ott éltünk ezekben a kertekben. Ezt láttuk, és a magunk bőrén tapasztaltuk meg, hogy milyenek. Azt lélegeztük, velük együtt éltünk. És most hazajöttünk, hogy megmutassuk nektek. De ezek nem csak virágok. Ezek elpusztított kertek, ezek letarolt, felásott földek… sírhalmok.

Ezért jöttünk haza.

Nem azért, hogy félelmet keltsünk. Hanem azért, hogy elmondjuk: láttuk, mi történik, amikor a gyökerek meggyengülnek. Éppen ezért nem a vihar ellen akarunk harcolni, hanem a gyökereket akarjuk megerősíteni.

Mostanra ezek a gyomok bemásztak a kerítéseink alatt, és fojtogatják azt, ami még itt növekedne. Nem egyik napról a másikra. Lassan, szinte észrevétlenül. De néztem a lelkemben azt az apró magot. Leszakítva körülöttem minden, csak arra az apró magra figyeltem, felvettem, és elhatároztam: kertész leszek.

Nem azért, mert egyetlen ember képes megmenteni egy erdőt, hanem mert minden erdő egyetlen maggal kezdődött.